Dühöngő

Klasszik szar nap volt mai. Előszöris rosszhangulatú ebéd a szokott helyen E.-vel. Utálom, ha valaki, miután otthagyta a munkahelyét, ahol amúgy öt évet dolgozott, amorális tettnek tartja, hogy más ott marad. És még jobban utálom, ha ennek hangot is ad. Mert ha tényleg annyira rémes és vállalhatatlan volt, akkor miért csinálta? De ennél is jobban utálom, ha valaki úgy tesz, mintha az egészhez semmi köze nem volna, miközben továbbra is onnan kapja a pénzét. Persze, én is sokszor utálom, és néha panaszkodom is, de ha azt gondolnám, hogy menthetetlen, akkor hagynám a nyálba. Ez az állandó rinyálás annyira zsibbasztó és lehangoló. Sok érv szól a 168 Óra ellen, de pillanatnyilag nem tudnék olyan helyet mondani, ahol szabadabban csinálhatnám, amit csinálok. És szerintem más sem. Ezek után úgy tenni, mintha ez maga volna a pokol, ahol Lenin-portrék lógnak a falon, munkásőrök tisztelegnek a mosdó előtt és semmibe vesznek mindenkit, legalábbis visszás. Ha meg valaki így érzi, ott lehet hagyni. De a többiek kedvét is rendre elbaszni, nem korrekt.
Aztán meg ez a kurva front. Egész délután úgy fájt a fejem, hogy alig láttam. Most jobb.