Hepiend?

Az I'm a monster meghallgatása most nem tett jót a lelkemnek. És nem tudom, mi tenne. Talán ha századszor is újraolvasnám a kedvenc könyvemet. Vagy ha tudomásul venném végre, hogy az élet nem habostorta, vagy fenékig tejfel; szóval bármi legyen is, biztosan nincs köze a tejtermékekhez.

"Este már csakugyan vonaton ültek. Üzleti dolgokról beszéltek, apja elmesélte, hogy mi történt a vállalatnál azalatt, amíg Mihály távol volt, és hogy milyenek a kilátások, és hogy milyen új munkakört akar Mihályra bízni.
Mihály hallgatta. Hazamegy. Megint megkísérli azt, ami tizenöt éven át nem sikerült: komformizálódni. Talán most sikerül. Ez a sorsa. Megadja magát. A tények erősebbek voltak nála. Megszökni nem lehet. Mindig ők az erősebbek, az apák, a Zoltánok, a vállalatok, az emberek.
Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

Sosem tudom eldönteni, hogy ez hepiend-e.