Sose bánd

Enciklopédikus igényű monstre pószt következik (nem mellesleg a kétszázadik) a megbánás és a barátság témaköréből. Erős érzelmi túlfűtöttség van. Komment nincs.

"Tudod, mi a megbánás?
Tudtad, de elfelejtetted.
Mindenki tudta már, de mindenki elfelejtette. Ez a csúf, beteg, sárga legény időnkint el tudja magát felejtetni. Halavány arca egyre halaványabb lesz, nyurga teste egyre fogy, rekedt hangja egyre gyengül, és ő egyszer csak - eltűnik. - Elfelejted.
Azután derűs, szép napok járnak feletted, békében élsz a tegnapokkal, a szíved nyugalmas áriákat kalapál, de egyszer megint zavaros, fekete tegnap lopózik orvul a hátad mögé, a szíved táncolni kezd, szűköl és remeg, mint az eb, futnál már, de késő: a sárga képű, beteg legény hátulról megkapja a nyakadat, odahajol hozzád, hogy érzed a bűzös leheletét, és a füledbe súgja:
- Hopp, komám, itt vagyok!
Keserű méreg rágja a szívedet, és ösztökél, hogy csináld vissza, amit tettél. - Megteszem! - mondod, és már akkor le is csapott rád a halálos erőtlenség, és torkodon izzó nyál folydogál alá.
Hanem nincs senki. Egyedül vagy. Teljesen egyedül."

Azt hiszem, semmit sem utálok jobban, mint a megbánást. Azt, amikor a zavaros, fekete tegnap a hátam mögé lopózik, és én engedek neki. És ahelyett, hogy élném az életet, elkezdek lábjegyzetelni. Amikor napokig csak azon rágódom, jól döntöttem-e, s nem a fordítottját csinálom-e annak, amit mindig is akartam. A legtöbbször talán barátságokat bántam meg. Hogy nem tudtam időben véget vetni nekik.
De - és ez a lényeg - az elmúlt egy hónapból egyáltalán semmit sem bántam meg.