Volt már, de most megint ideírom. Megnyugtatásul, mindenkinek, így magamnak is.
"Hallgasson rám. Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet..."
"Hallgasson rám. Én szeretem az életet - ez vallomás. Fogadja el, és őrizze meg - még sohasem vallottam ezt meg senkinek. Mondták rám, meg is írták, ki is nyomtatták, hogy gyűlölöm az életet, hogy félek tőle, hogy utálom. Szívesen hallottam ezt, hízelgett nekem; de ez nem változtat azon, hogy tévedés. Én szeretem az életet..."
3 Comments:
szövegkörnyezetből kiragadunk, tekintve, hogy a szövegkörnyezet egy vmivel több mint 100 ezer karakteres elbeszélés :)
egy kicsit legyen én...ha gondolja...csak...nem tudok nem énként írni...és sokat hallok, meg látok...és olvasok...hát...
Nehéz lesz, rettenetesen nehéz, ahogy nem tudod megkülönböztetni az angyalokat és az ördögöket, amikor közös szivárványon hozzák el az őszt, Neked és nekem, és minden embereknek, akiktől megrökönyödsz és tébolyulsz, és hozzák, a végtelen esőket, a borút, a háborút, az álmokat, a mosolyt, a sálakat és mégis azt hihetnők, tökéletes. Felvetetted a kérdést, hogy vajon az orchidéa édes-e vagy benned van-é meg az édesség, mitől az orchidéa szelíddé válik, s remegőn simogatja meg az ajkaidat. Azt kell higgyem, mindkettő. Félek kimondani az igazságokat. Ahogy sosem voltam bátor ember, csak ámokfutó, sarokba bújó, egyedül síró. Te illat van. Ez már-már tébolyító. Persze mindenképpen öngyilkosságra ösztönöz. Nem akarok, nem, nem akarok egy elmosódott látomás lenni, nem akarok még gonoszabb lenni, egy elvetemült, arcokat simogató az esőben, csak látni akarlak. Talán vízválasztó lenni. Ilyenkor erősnek kell legyek, és önzőnek. Kettőnk önzőjének. Nem, ne adjátok meg magatokat, a kurva életbe. Rebegjetek csak, mint a karácsonyfának öltöző hamiskás mikrohullámú denevérek. Ez persze megint csak öncsalás, vagy egész, eltévelyedett népek ámítása, de igaziból senkit sem érdekel. Csak Téged. Csak Téged, és engem. Koronás királynője az égnek. Amikor kilépek a lépcsőházba, részegre bólintom a hevederzárat és elcsodálkozom az emberek depresszióján, mikor én még mindig boldog vagyok, mert mindig boldog vagyok, azt hiszem, tudom már miért. Lehetséges. Mint ahogyan füstkarikákat fújni a lelked köré. Elkezdtem élni, újra, és igen, engem érdekel. Csak úgy mint a vízkarikák a pocsolyában, a lila sálad, a hatalmi harcok a villamoson és minden és semmi. Tökéletes intakt apátia, egy kis gyönyörrel fűszerezve. Hát ezért volt tegnap a deja vu. Furcsa. Átrepültök rajtam, mert nem, nem adjátok meg magatokat, az túl egyszerű lett volna. Beismerni az igazságot. Fáj. Tudom, mint mikor hegytetőn a völgybe néz az ember. Ez minden. És az imák. Hozzám. Csak még nem tudjátok. Kéz a kézben, az enyémben, felemelkedve egy egész éjszakás álmatlan magánytól, egészen megértem, miért nem látjátok magatokat a tükörben, hát még azon túl. Tükörkép. Önmagatok hazugsága a tegnapból. Hihetetlen is, valószínűleg. Azt hiszem, gonosz vagyok, leginkább goromba, legfőképpen Veled, aki vagy és akiért, akiért élni felejtek hosszú, végtelennek tűnő félmásodpercekre. És alkoholista is vagyok, nem véltlen, kéjhajhász, és méginkább, undorítóan szerelmes. Így kell mondani, ugye? Így tanították. Akkor is az Életet olvastam. Igen, le van írva, minden ritmikus pihegése, csak nem találjátok meg. A fákban, a felhőkarcolókban, a kolerában, minden egyes kósza pillantásban, angyalszárnyak suhogásában, az elejtett mosolyokban és minden. Talán akkor is csak a szemeidre vártam, sárgásbarnán, igézően. Álmodni. Mindig csak álmodni, de Miattad felébredek, igen. Elkezdődött. Nem csak az én ámokfutásom, de leginkább az. Ti akartátok. És az édesanyámat ne bántsátok, mert még jobban verlek szájon titeket. Soha senkit nem érdeklek, csak mikor nincsen kibe belérúgni, se egy magányos telefonfülke, se egy barát, se egy hullám a tengerentúlról. Nahát. Ledobnátok a szélből, le. Felértek már, ha nagyon akartok, s letéphettek a lábamnál fogva, az undorító, teliszart városotok közepére, vagy csak egy tiszteletlen szárazföldre. Elég. Mint ahogyan elbúcsúzni Tőled is egy árnyalatnyi mutatórebbenés után. Hajnali orchidéa illatú körömlakkot akarok, hogy lásd, hogy lássátok. Persze, a körömszínű jobb volna, nem, nem átlátszó, hogy füstös városotok mocska ne feketélljen alá. Igazán nincsen ilyen? Jaj, de akkor meg nem látnátok, hogy mennyire vágyódom, mennyire csillog a szemem, mennyire meghalok minden pillanatban Nélküle. Talán mert nem ismeritek, mert ti senkit sem ismertek, legkevésbé magatokat, s ha lehetne, mind rám fognátok, hátatok megett tán elbolondult Smith&Wesson-nal, hogy nem beszélek már magyarul sem, vagy csak úgy. De akarom, hogy lássátok, hogy milyen keserédes, korcs szeretők, leginkább mint az állatok, bár a tisztátalanok, antitestek, homály festők. Semennyire sem tisztelt kisérdemű. Vegyetek nagy levegőt. Még a magázást sem érdemlitek meg, az is csak nekik jár, s ha lehet, leginkább Neked. Node még egyet. Beszív, kifúj, tüdőroppanás, orrkatakalizma. Nem, nem, csukjátok be a szájatok. No, nem rettenetesen undorító a bűz? A tiétek, vigyétek, vegyétek. Sajnálom a lovakat, egészen kötőfék nélkül is, nem csak mert rabként tartjátok akváriumokban, hanem mert orálisan léghez bújni képtelenek. Megszűnt a zaj. Csendes rohanás. Létezik a hangszigetelés valóban. Mindez persze csak ugyanolyan érzéki csalódás, mint minden amiben hisztek. És miért? Mi a baj velem? Miért nem engedtek Hozzá? Jobb úgy nektek? Tudjátok ki volt lucifer? Jajj, az ördög, szarvval, patával és kénköves gázokkal. Nem, nem, csak nem tudtok latinul, sem; ő a fényt hozó volt. Ő pedig nekem hozta el a világosságot. Irigylitek? Nem is éltek. Miért nem engeditek Őt hozzám? Miért? Féltitek. Értem. Ez persze esztelenség. Ajj, jujj, eltalálnak a dezsavük, bizony megharapják a nyakam és felkiáltok, hogy képtelenség, már mind meghaltak, de, dejszen akkor még nem is létezett vonat. Ki vagy Te? Ki? Gyere. Egy rossz emberhez, ha ember még. Deja vu. Tudom, hogy nem most szeretlek először. Ez nem csak holmi impresszió abszorpciós agytolulás, nem, ez egészen bizonyosan egy álom, ami valami ismeretlen, sosemvolt és mindig is lobogó illúzióban gyökeredzik. Mondd, mondd miért? Nem mondhatnám, hogy semmi, hiszen csak magas vagyok, de nyitva a szemem, leginkább a Tied után szabadon, és le is tudok hajolni, egészen hogy összeérjenek a szempilláink. Vagy legalábbis csak, hogy emlékezz. Ne felejts el. Nem tudom menni fog-e. Leginkább mellettem vagyok veszélyes, mikor csak fogod a kezem és fogom a kezed és egy irányba nézünk. Budapest is kezd elkurvulni. Gyere velem. Ne csak messzi a magyar bermudákig, ostobákkal andalogni, nem. Én Veled akarok álmodni. Egyszer úgy igazán, mikor végre aludni fogok, s nem csak másokért lenni, meg az arculcsapásokért. Kettőnk önzője. Ha mondhatom. Tán súgom, vagy ahogy olyankor félig elmegy a hangom és rekedten dörmögök. Hölgyek és urak, ti hitvány ebek, pudlik és kopók, feleljetek. Nem mertek? Nem? Nem tudtok? Nem? Miért nem engeditek Őt hozzám? Miért féltitek? Ő nem a tietek. Nektek mindenetek megvan, csak lelkem eldobált maradékai három gyökvonás, igen magamból és egy falfestés után nem. Mindenetek megvan? Ez minden? Akkor köszönöm, nem kérem. És Neki sem adok semmit, mert nincsen semmim. Vigyázzatok az ámokfutóval.
kezdünk olyan lenni mint egy irodalmi önképzőkör, ami jó :)
Megjegyzés küldése
<< Home