Sokan biztosan terpiás blognak gondolják ezt, s bevallom, néha én is, mondván, ha leírom, mi baj, már nem is fáj annyira. Eközben viszont az életem korántsem olyan szar, mint amilyennek a pósztok alapján tűnhet. Jó lenne valahogy összhangba hozni a blogos bitadanit azzal a másikkal, az igazival.
___

Reggel elfelejtettem bemenni közigazgatás gyakorlatra, de mert a félévben csak egyszer lehet hiányozni, ez többet nem fordulhat elő. Délután viszont ott voltam, amint Lengyel László szokás szerint káromkodott és katonatörténeteket mesélt óráján az obligát fekete farmer, világoskék ing, szürke kardigán szentháromságban. Aztán gyors kör az egyetem mellett végre megnyílt török étteremben (indítványozom, legyen ez az új ebédlő helyünk), majd a beígért könyvtárazás helyett irány a Kulti, Annamarival, Mártával, Sanyival és Csabival. Merthogy a tisztességben megkopaszodott Bertolucci is megrendezte a maga verzióját hatvannyolcról. Forradalom az utcán és a nappaliban. Az Álmodozók nem jó film, bár kétségkívül érdekes, helyenként némi Utas és holdvilág fílinggel, máskor vérfertőzéssel, filmes idézetekkel illetve egy wannabe James Dean-nel. Utóbb Julikával forraltboroztunk az Ibolyában, s ha már így alakult, gyorsan regisztráltam is magam az ő vészfaszlistájára. A szerencsesütim (és Plautus) szerint míg a bizonytalan után futkosunk, elveszítjük a biztosat. Úgy lehet. Jó nap volt.