Annyi minden van. Ma délelőtt például nyakamba vettem a falut, ahol húsz éve rendszeresen megfordulok, és gondolkodtam sokat. Erről nincs mit írni, úgyis kiderül, ha volt értelme.
Jártunk aztán a családi síroknál (anyai ágon, ofkorsz, hiszen másik ág nincs), a dédszülőkénél, akiket nem ismertem, nagyapáménál, aki tíz éve, és nagyanyáménál, aki idén halt meg. Ahogy Juciéknál, úgy nálunk sem maradt el az obligát temetői kommunistázás, ami esetünkben valamelyest indokolt, dédapámat egy részeg orosz katona lőtte agyon '45-ben, és akadtak gondok később is, kitelepítés kis híján Rákosi alatt, nagybátyám ellehetetlenített egyetemi felvételije a hatvanas évek végén, hogy utóbb ő legyen az egyetlen párttag a családban. Szóval nincsen semmi baj, tessék komcsizni teli torokból, csak hát minden gebaszt a vörösök térhódításával magyarázni, nem éppen eredeti gondolat, és ma már nem is nagy merészség.
Méláztam azon is, vajon miért nem sikerülnek mifelénk a házasságok. Alighanem átfutott ez annak idején anyám agyán is, így hát nem is kísérletezett ilyesmivel. Így lett az apám egy nős, kétgyermekes kamionsofőr, akit sosem láttam. Anyu nővére elvált, és a húga is, előbbi kettő, utóbbi egy gyereket nevelt egyedült, bátyja negyven fölött házasodott, ott nincs utód. A családi barátnők is elváltak mind, ha ugyan megházasodtak. A félresikerült liezonokat, az elmaradt templomi esküvőket és keresztelőket nagyszüleim aligha viselték jól, bár talán sosem tették szóvá.
Rájöttem aztán megint arra, amivel ez az egész indult, hogy élni kéne inkább, és nem lábjegyzetelni az életet. Aztán végigolvasgattam a blogot, és beláttam: igazam volt, az élet játék, aki hatot dob, szomorkodhat kicsit, aki meg kétszer hatot, az voltaképpen tizenkettőt dobott, csak még nem tud róla. De előbb-utóbb tovább kell lépni, akárki nevet is a végén.
Elhatároztam még, hogy a jövőben nem vállalom túl magam, nem dolgozom ingyen, és megválogatom: hová írok. Ennek oka, hogy végigböngészve a 168 Órákat, arra juttotam, hogy utoljára két éve írtam igazán jó cikkeket. Eldöntöttem továbbá, hogy - lesz ami lesz - idén nem készítek TDK-dolgozatot.
Végül kaptam egy igen elgondolkodtató mailt a blog egyik olvasójától, a mai este a neki szánt válasz megírásával telik majd. Amúgy itthon vagyok újra.
Jártunk aztán a családi síroknál (anyai ágon, ofkorsz, hiszen másik ág nincs), a dédszülőkénél, akiket nem ismertem, nagyapáménál, aki tíz éve, és nagyanyáménál, aki idén halt meg. Ahogy Juciéknál, úgy nálunk sem maradt el az obligát temetői kommunistázás, ami esetünkben valamelyest indokolt, dédapámat egy részeg orosz katona lőtte agyon '45-ben, és akadtak gondok később is, kitelepítés kis híján Rákosi alatt, nagybátyám ellehetetlenített egyetemi felvételije a hatvanas évek végén, hogy utóbb ő legyen az egyetlen párttag a családban. Szóval nincsen semmi baj, tessék komcsizni teli torokból, csak hát minden gebaszt a vörösök térhódításával magyarázni, nem éppen eredeti gondolat, és ma már nem is nagy merészség.
Méláztam azon is, vajon miért nem sikerülnek mifelénk a házasságok. Alighanem átfutott ez annak idején anyám agyán is, így hát nem is kísérletezett ilyesmivel. Így lett az apám egy nős, kétgyermekes kamionsofőr, akit sosem láttam. Anyu nővére elvált, és a húga is, előbbi kettő, utóbbi egy gyereket nevelt egyedült, bátyja negyven fölött házasodott, ott nincs utód. A családi barátnők is elváltak mind, ha ugyan megházasodtak. A félresikerült liezonokat, az elmaradt templomi esküvőket és keresztelőket nagyszüleim aligha viselték jól, bár talán sosem tették szóvá.
Rájöttem aztán megint arra, amivel ez az egész indult, hogy élni kéne inkább, és nem lábjegyzetelni az életet. Aztán végigolvasgattam a blogot, és beláttam: igazam volt, az élet játék, aki hatot dob, szomorkodhat kicsit, aki meg kétszer hatot, az voltaképpen tizenkettőt dobott, csak még nem tud róla. De előbb-utóbb tovább kell lépni, akárki nevet is a végén.
Elhatároztam még, hogy a jövőben nem vállalom túl magam, nem dolgozom ingyen, és megválogatom: hová írok. Ennek oka, hogy végigböngészve a 168 Órákat, arra juttotam, hogy utoljára két éve írtam igazán jó cikkeket. Eldöntöttem továbbá, hogy - lesz ami lesz - idén nem készítek TDK-dolgozatot.
Végül kaptam egy igen elgondolkodtató mailt a blog egyik olvasójától, a mai este a neki szánt válasz megírásával telik majd. Amúgy itthon vagyok újra.
A kép innen van.
4 Comments:
hogyne.
nem tudom, eszti, mi lesz ebből, de lófaszt sem ér az egész, ha nem arról írok, ami foglalkoztat, amit éppen érzek, gondolok. önkorlátozás ettől még létezik.
A hozzászólásaidból lehetőségem nyílt kicsit megismerni téged, belepillantani egy érzékeny és nagyon szeretetre méltó fiu mindennapjaiba. Csak igy tovább, nekem nagyon tetszik;)
ez most jólesett, tényleg ;)
Megjegyzés küldése
<< Home