Azt hiszem, Isten igazából sosem hittem magamról, hogy jó ember vagyok. Annak is hosszú ideje már, hogy ennek az ellenkezőjét gondolom. Arról, hogy a mindennapokban képes legyek jó lenni, le is tettem talán. Az egyetlen, ami legalább évente egyszer, ezidőtájt, képes mindezt feledtetni velem, az a munka. Ilyenkor legalább néhány napra elhiszem, hogy van értelme annak, amit csinálok, és hogy igenis jó is tudok lenni. Ezt olykor elfelejtem, de most hogy nekiálltam készülni a karácsonyi riportjaimra, valahogy újra eszembe jutott. Alighanem ez a tudat (illetve az olyan cikkek újraolvasása, mint amilyen ez és ez) segít abban, hogy valahogy átvészeljem a voltaképpeni életemet.
Végigolvasva, elég szánalmas nyavalygásra sikerült ez, de nem érdekel. Ahogy most semmi más sem.