Az utolsó dobás

Majdnem egy éve, hogy elkezdtünk itt játszani. És most azt játsszuk, hogy vége van.
Talán mert a csúcson kell, és soha annyi látogató nem volt, mint az elmúlt hetekben. (Most már bevallhatom: sokszor megijesztett, mennyien jöttök napra-nap, és tudtok meg rólam olyat, amit négyszemközt nem mondanék soha.)
Talán mert úgy akarom befejezni, hogy azt mondjátok, milyen kár, hogy vége van, és nem azt: ideje volt, már azt hittük, úgy kell majd lelőni, klaviatúrával a kezében.
Talán mert egyre kevesebb örömet leltem benne, és egyre kevesebbet szereztem vele másoknak; egyre ritkábban voltam őszinte, és még ritkábban vicces - vagy egyáltalán nem.

Szerettem ezt a blogot. Sokszor írtam ki benne, ami fájt és ami nem.
Most viszont ideje visszatérni 3D-be.
Igen, jól meggondoltam, még Joe Cocker Dani, ne tedd című slágere sem tartott vissza, noha Marci ezért töltötte a rádióba tegnap. (Jólesett.)
Egyszer talán folytatom, itt vagy másutt.

Köszönet mindenkinek, aki figyelt rám, és külön a bábuknak (Tominak, Marcinak, B.-nek és Marshmallownak, in order of appearence), hogy hosszabb-rövidebb ideig játszottak velem.