Ma halott és még élő rokonainkat látogattuk. Én pedig eldöntöttem, hogy megváltozom, előnyömre, majd meglátjátok.

Jó volt látni tegnap a volt osztálytársakat, azt a négyet legalábbis, aki megjelent. H. az egyéves marketingsuli elvégzése után visszament a főiskolára, továbbá szakított barátnőjével. Ezen kivül nemrég egy kisebb összeg fejében fölszarvazott szerelmest játszott a Balázs-sóban, ez egy jó történet, majd egyszer elmesélem. Szülei amúgy épp most készülnek különköltözni, miközben ő ismét vízilabdázik. Ugyanakkor S. végre összeköltözik négy éve stabil pasijával, rendezvényszervező lesz, de most börtönben dolgozik. E. továbbra is a külkerre jár, és még mindig nagyon jónő, míg Sz. előnyére változott. Én szokatlanul csendes voltam, nem tudom, miért.
Most itt vagyok az Őrségben, eléggé kómásan a tegnapi borok után, és semmit teszek.

Az ember csak korlátozottan racionális lény. Én például most áldozhatnék a tudomány oltárán is, elkerülve a mindinkább kinéző tanszékvezetői lekúrást, ehelyett dalokat töltök a blográdióba, méghozzá kivételesen nem britpopot. Itt van az először piténél hallott new-yorki sikoltozós art-pop trió, a Yeah yeah yeahs, az autóbalesetben meghalt Marc Bolan glam-zenekara, a T-Rex, a Clash, a gay-ikon Rufus Wainwright, illetve a rock-rajongók nagyobb örömére egy RHCP és egy Lifehouse dal, továbbá Guns'n'Roses-ék megkísérlik eljátszani a Sympathy for the devil című Stones-klasszikust. Egyelőre ennyi.
Este kislétszámú osztálybuli S.-nél, aztán reggel irány az Őrség, halottak napi turné.

Semmi sem változott, továbbra is azon gondolkozom, hogy vajon megint segget csinálok-e a számból?

Tegnap kinyomtattam vagy négyszázoldalnyi tanulmányt, magamhoz vettem féltucat szakkönyvet, és bejelentettem a munkahelyemen, hogy most akkor egy rövid ideig tekintsenek el tőlem, mert tudományos dolgozatot készítek. Aztán beállítottam a mobilomat hatra, hogy ébresszen, és rögtön nekiálljak írni. Most mindjárt tizenegy, öt perce keltem, épp kávézom. Akaraterőmről rövid ennyit. Hogyan lesz ebből jövő hét végére legalább negyven oldal?

Ez még huszonharmadikáról maradt itt draftban, de most publikálom.
Anyám néha kifakad a rendszerváltás után váratlanul jobbra fordult barátnőinek, most épp egy az Orbán-beszédre induló versenyzőn csattant az ostor, kábé így.
- Hát te meg mi az anyád picsáját keresel ott? Hat egyforma kávéscsészéd nem volt életedben, erre játszod itt a polgárt, pedig mintha te is elfelejtettél volna megházasodni, mintha te is egyedül nevelted volna a gyerekedet, mintha te sem hittél volna soha Istenben, mintha neked is a József Attila összes lett volna a Bibliád.
Azt hiszem, ezt szeretem anyámban a legjobban. Hogy megmaradt annak az autonóm, liberális nőnek, aki mindig is volt, és ma sem játssza a kalkuttai Teréz anyát, mint annyian.

Nínónínó, itt a nyelvtanrendőrség, kezeket föl.
Zámbó Imrére kérek mindenkit, árulja el, mit jelent Torres Dani első dalának szövegében az, hogy "Nekem csak sláger jön az orromból/A számból meg pénz". Ez valami légúti megbetegedés lehet? Nehéz továbbá megbocsátani a "Wembleyben játszunk megtelt és pont/Belépő is van több mint 70 font" sorokat. A zene jó.

Ma egészen úgy éreztem, mintha egyetemista lennék, voltam előadáson, szemináriumon illetve boldogítottam egyetemünk Stan és Pan párosát, akik kábé bármikor föl tudnak vidítani, bár ma erre nem volt szükség, mert amúgy is jókedvem volt. Stan egyébkét már Brüsszelben van, így őt fölkérem, ne üljön a számítógép előtt, mert ha meglátom MSN-en, akkor megverem, pont úgy, ahogy Pan tenné velem, ha nem félne attól, hogy bekerül a Találkozásokba. Délután aztán az ikertestvéremmel kávézva arra jutottunk, hogy beutazzuk a világot, Kínától Ruandán át Mexikóig, tényleg, és csak azt visszük magunkkal, aki nagyon megérdemli.

Ma láttam Z.-t a tévében, és nem fájt. Sose hittem volna. Két hónapja nem találkoztunk, s nem jön a szombati osztálybuliba sem. Talán jobb így.

A walesi kommunisták szkinhedeket cipelnek bólingozni, míg az Álmodozók főhőse lelövi a nőjét. A blográdióban. Hajrá.

Formán kívül vagyok, így újságíróilag. Akkor most szerencsém lesz a nőknél? Vagy valahol máshol?

A blográdióban két új, az aktuális hangulatomhoz passzoló dal. Most aztán mindenki döntse el, milyen kedvem van. Én is.

Néha elbizonytalanodom ám, érdemes-e bármit is csinálni ezen a karon. Aki érti, miként lehetséges, hogy a mai TDK-beszélgetésen több TÁTK-os meg közgázos volt, mint ÁJK-s, magyarázza el. Vagy inkább ne. Mindegy, jó volt. Szombatig meg már féllábon is.

Frankón lemondtam egy ígéretesnek tűnő randit, hogy a holnapi közigazgatás zéhára elsajátítsam a mindvégig unalmas tankönyv újabb százhetven oldalának anyagát, kiselőadást írjak a magyarországi prostitúcióról Feminista társadalomkritikára, és kérdéseket a holnap délutáni TDK-rendezvényre, ami ötkor lesz a III. teremben, témája pedig a németországi választás, kormányalakítás - jöjjön, akit érdekel.

Vannak városok, ahová nem azért megy vissza az ember, hogy újat lásson, hanem azért, hogy ismét végigjárja a kedvenc helyeit. Krakkó ilyen. Ezért nem volt kérdés, hogy igent mondok, amikor szerdán este Ambrus megkérdezte, velük tartok-e.
S bár életemben alig több mint egy hetet töltöttem Krakkóban, mégis azt érzem, hogy mindent tudok róla, ismerem utcáit, tereit, az ott élőket, pontosan tudom, hol vagyok. És egyike azon városoknak, ahol talán élni is tudnék.
Ami azt illeti, remek idő volt, ittunk zsubrovkát és málnás sört, ettünk a zsidónegyedben és a főtéren, és jártunk mindenütt, ahol kell, a posztócsarnokban, a Mária-templomban, a Wawelben, a Barbakannál, újra végigjártuk Auschwitzot, az időközben megnyitott magyar kiállítással és Birkenaut.
Hiányoztatok.

Alig két óra, és indulunk Krakkóba, ahol málnás sört iszunk, újra fölkeressük Ambrussal és Fürjes kollégával közös feleségünket a (képen látható) zsidó étteremben és más kalandokban is részt veszünk majd. Vasárnap este jövök.

Eltekintve a tegnapi, merevedésről szóló pósztomtól rég nem írtam, úgyhogy vegyük sorra. Hétfőn hosszasan beszélgettem főszerkesztőmmel arról, hogy mi is az a liberalizmus, bár érdemben nem közeledtek az álláspontok. Majd az egyetemi Közvélemény-kutatás órámon megtudtam, hogy a komcsik elcsalták a 2002-es választásokat. Időközben elindult a 168 Óra blogja, amibe eddig csak én írtam, de ez idővel változni fog. Egyelőre nagy az értetlenség az olvasók körében.
Ha már itt tartunk, a PIK kommuniti blogja is szedi áldozatait. Köszönet sHelfnek, aki elindította és megtervezte. Persze egy kecske nem csinál nyarat, azért vagyunk annyian.
Tegnap aztán csúnyán megbántottuk egymást színóval, de azóta kibékültünk, és remélhetőleg megint tiszta lappal indulunk.
Ma pedig minden lehetőséget fölhasználtam rá, hogy ne kelljen dolgoznom. A délelőtt eseményeit shaza foglalja össze érzékletesen. Idetartozik még, hogy lemondtam esti Hír tévés vendégszereplésemet, és inkább nagy mennyiségű röviditalba ölöm a pénzt, ahelyett hogy megkeresném.
Egyszersmind elhatárolódom a depis-hisztis bitadanitól, akit többé látni sem akarok.

Lehet-e álló fasszal meggondolt döntést hozni?

Töröltem egy pósztot, és a jövőben igyekszem jobban figyelni arra, hogy azzal, amit írok, senkit se bántsak meg. Tekintettel kell lennem olvasóimra, kivált ha a barátaim is.

Mától újra Fiúk a Klubból.
Marci, ez egy nagyon jó kép rólad.

Nem tudom, Ambrust befogadja-e a blogtársadalom, de szerintem jó eséllyel indul, és egyébként sem szoktak gondjai támadni a beilleszkedéssel. Elnézést.
Amúgy meg látom magam előtt a két éve a református legényegyletből szabadult gólyatábori Halász kollégát, és most jó nekem. Ki hitte volna? :)

A szabadság az szabadság - nem egyenlőség, méltányosság, igazságosság, boldogság vagy nyugodt lelkiismeret.

Egyelőre csak standard britpop slágerekkel (Muse, New Order, Pulp, Starsalior, Stereophonics, Travis) bővült a blográdió, de ha lesz időm számokat válogatni, akkor kicsit elszakadunk az angolszász populáris kultúrától, és más stílusok felé is nyitunk.

Ezt nézzétek meg. Évente ezerakárhányszáz hallgató ettől az embertől tanul interjút készíteni. Nincs is min csodálkoznunk.
Este alakítok kicsit a blográdión.

Egyébként voltam ma a liberális héten, ahol úgynevezett sikeres fiatalok beszéltek az úgynevezett sikerükről. Olyan volt az egész mint egy kibaszott Amway-termékbemutató. Ha nekem sikerült, nektek is fog. Mi kell a sikerhez? Alázat. Csapatmunka. Kitartás. Elszántság. Koncepció. Jujjujj, kire fogok én szavazni, ha ez így megy tovább?

Update: Amúgy délután, mihelyest elhagytuk a frissen megválasztott prezident szobáját, belefutottunk a kiváló Pozsgay Imrébe, aki - most kapaszkodjatok erősen - azért lobbizott Mihályunknál, hogy a Károlin beindíthassa a politológia képzést. Bizony, Imre, aki egyetlen, summa cum Lenin diplomját a pártfőiskolán szerezte, végre megtalálta méltó helyét a református egyház kebelén. Ezúton gratulálok mindkét félnek.

Jók a lábaid - mondta reggel egy beszélő hirdetőtábla a Március 15. terén, ezúton is köszönöm.
Ma amúgy szert tettem egy új sálra, egy liberális gumikarkötőre és egy PACE feliratú, szivárvány-színű kitűzőre.
Továbbá örülök, hogy Tomi ma megint annak a kedves srácnak tűnt, akit Egerben ismertem meg, és nem annak a másiknak, aki az elmúlt egy-két hétben okozott néhány kellemetlen meglepetést. Remélem, így marad, és minden jól lesz.
Végül a tegnapi szerencsesütis okosság után ma egy közgazdasági: Ha eladjuk a zongorát, s az árából vacsorázunk egy jót, az helytelen gazdálkodás, de legalább van mire emlékezni.

Update: Elég volt megkérni Igor barátomat, hogy küldjön a telefonomról egy fenyegető hangú sms-t, és Áron újra blogolni kezdett. Hatalmunk Igorral nagy. Mi kicsik vagyunk.

Sokan biztosan terpiás blognak gondolják ezt, s bevallom, néha én is, mondván, ha leírom, mi baj, már nem is fáj annyira. Eközben viszont az életem korántsem olyan szar, mint amilyennek a pósztok alapján tűnhet. Jó lenne valahogy összhangba hozni a blogos bitadanit azzal a másikkal, az igazival.
___

Reggel elfelejtettem bemenni közigazgatás gyakorlatra, de mert a félévben csak egyszer lehet hiányozni, ez többet nem fordulhat elő. Délután viszont ott voltam, amint Lengyel László szokás szerint káromkodott és katonatörténeteket mesélt óráján az obligát fekete farmer, világoskék ing, szürke kardigán szentháromságban. Aztán gyors kör az egyetem mellett végre megnyílt török étteremben (indítványozom, legyen ez az új ebédlő helyünk), majd a beígért könyvtárazás helyett irány a Kulti, Annamarival, Mártával, Sanyival és Csabival. Merthogy a tisztességben megkopaszodott Bertolucci is megrendezte a maga verzióját hatvannyolcról. Forradalom az utcán és a nappaliban. Az Álmodozók nem jó film, bár kétségkívül érdekes, helyenként némi Utas és holdvilág fílinggel, máskor vérfertőzéssel, filmes idézetekkel illetve egy wannabe James Dean-nel. Utóbb Julikával forraltboroztunk az Ibolyában, s ha már így alakult, gyorsan regisztráltam is magam az ő vészfaszlistájára. A szerencsesütim (és Plautus) szerint míg a bizonytalan után futkosunk, elveszítjük a biztosat. Úgy lehet. Jó nap volt.

Még a múlt héten fogtam neki ennek a pósztnak, csak itt maradt draftban, és közben jelen idő lett a jövőből. Szóval nyugdíjas anyám ma, bő fél év után újra dolgozni kezdett, méghozzá (nem viccelek bazmeg) takarítónóként. Merthogy annyira nincs pénzünk, hogy valamit csinálnia kell. Hiába próbáltam előbb finoman lebeszélni róla, hogy ezt a szart elvállalja, és meggyőzni arról, ha keres valami normális munkát, talál is (merthogy alapból könyvelő ő, nem takarítónő), aztán meg hiába ordítottam vele napokon át, hogy 57 évesen nem fogja ezt bírni, ma reggel fél ötkor fölkelt, és elindult takarítani. Én meg most önmarcangolok erősen, hogy miért költök én annyit, miért nem tudom eltartani őt úgy, hogy a nyugdíj mellett ne kelljen dolgoznia, és hogy ha már nincs elég pénzünk, miért nem én keresek valami másodállást, s miért ő kezd irodát pucolni. Kurvaélet.

Remek gólyatábor afterpartit tartottam ma magamnak: fél ötkor keltem, nyolcig cikket írtam itthon, közben megittam majd kihánytam három kávét, aztán irány a szerkesztőség, ahol tizenegyre végeztem a cikkel, s jöhetett a délutáni KVK-előadásra szánt öt oldalas házi dolgozat elkészítése. Most kissé kimerült vagyok.

PS: a tegnapi pószttal senkit sem akartam megbántani; egyszerűen csak muszáj volt leírnom, hogy mi bánt engem, azt hiszem, joggal.

Újra itthon, frissen, üdén, begiroszozva, bepizzázva, bekávézva. A gólyatábor alapvetően jó volt, s hogy ez a pószt főleg nem erről szól majd, inkább csak a mai délelőtt miatt van.
Jugoszláv gólyáink megnyerték a kétnapos vetélkedőt, én pedig váratlanul huszonegy éves lettem. Nikinek, Katinak, Áronnak és Marcinak köszönöm a házi ünnepséget, a tortát, a pezsgőt és az ajándék Halloween-tököt, ami most is itt figyel mellettem, és semmivel sem butább a tekintete, mint az enyém.
Közben kezdem azt gondolni, hogy tényleg elhamarkodottan ítéltem, s ebből nem lesz más, csak pofára esés. Akik szerint jobbat érdemlek, azoknak köszönöm, hogy így gondolják, próbálom erősen én is. Egyébként nem szeretem, ha valakinek csak arra kellek, hogy fizessem a piáját egész este, anélkül hogy másnap akár csak egy percre is odajönne hozzám... Ugyanakkor megígérem, hogy a továbbiakban a blog nem erről fog szólni, mert az senkinek sem jó.
Szeretném még ezúton üdvözölni a szekrényeket és a zongorát fölfeszítő, illetve a mosdókagylót megsemmísítő gólyákat, akiknek hála a délelőtti kollégiumi átadás-átvétel olyan kedélyesre sikerült. Továbbá remélem, hogy B. és P. is jól érezte magát, és nem haragszanak, amiért elhanyagoltam őket.

Úgy fest, elég hamar sikerült magam összekaparni, mindenesetre most jó a kedvem. És egy kicsit még abban is bízom: az ikertesóm meggondolja magát, és egyszer még változtat tegnapi véleményén. És abban is, hogy amikor néhány hete azt mondta, a barátságunk az egyik legjobb dolog, ami vele újabban történt, őszinte volt. Ahogy én is. És végül remélem, nem azoknak lesz igazuk, akik az elején azt mondták, hogy ez nem fog menni, és kurva nagy csalódás lesz belőle.
Most két nap Debrecen. Aki még nem hallgatta meg a blográdióban található két Suede dalt (Streetlife, Filmstar), pótolja, ha jót akar.

"Dani b+ te meg ne hisztizz már! Blogolj."

Úgyis az lesz, basszus. De előbb összeszedem magam. Pár nap. Asszem.

Amikor bő egy hónapja megjöttem az előző gólyatáborból, és azt gondoltam, hogy most végre megtaláltam azokat, akikkel megint igazán boldog lehetek, sok mindenre föl voltam készülve, csak arra nem, ami ma történt. Hogy valaki, akit az egyik legjobb barátomnak hittem, elmagyarázza: ez nem barátság, és neki nincs is szüksége ilyesmire. Most még nem tudom mi lesz velem.
És bár tudom, hogy egy blogot törölni nem szép dolog, nem akarom meghagyni a régi pósztokat. Mert az egész olyan szánalmas.
Most azt hiszem, ennyi volt.

Szerintem tényleg nem volt nagy kérés, hogy gyertek el. Nekem igenis fontos lett volna. És tudom, hogy ha majd ti vezettek valami hasonló programot, én ott fogok ülni az első sorban. Nagyon csalódott vagyok. De csakazértis ideírom, hogy tökjó volt, és büszke vagyok magamra.
Közben azt azért eldöntöttem, hogy megyek gólyatáborba. Bár nem tudom minek. Van néhány ember, akit most látni sem akarok. (Természetesen, aki igazoltan volt távol, mert dolgozott, ne vegye magára.)

Megint egy kibaszott időcsapda. Ülök itt tizenegykor, miközben holnap szaknap az egyetemen, az alább hirdetett programmal, amire még lófaszt se készültem, aztán két gyorsinterjú, egy az orvosi kamara elnökével, egy a sztárgenetikussal, tőlük is kéne valamit kérdezni. De ha már ott járok, talán klónoztatnom is kéne magam, hogy két helyen lehessek egyszerre. Most is bazmeg, ahelyett hogy csinálnék valami érdemit, az elmúlt egy órában a Maffiózókat néztem, délután meg olyan szarul voltam a garatgyulladástól és a sok gyógyszertől, hogy csak kóvályogtam, és bedőltem az ágyba. De ennek most vége, fogom magam, kurva gyorsan beállok a zuhany alá, iszom egy kávét, és nekiállok, mert csütörtökre még cikket is kell írnom, és ha minden így megy tovább, baromira nem lesz ám ebből gólyatábor...

Tanszéki hirdetőtábla:
Szerdán 13:30-kor a díszteremben Politológusok a médiában címmel nagy ívű beszélgetésre van kilátás, én vezetem. Vendégek: Borókai Gábor, Kumin Ferenc, Szabados Krisztián és Szombathy Pál. Gyertek a kedvemért.

Elkezdtünk blogolni a 168 Óra szájtján. A részeredmény csütörtöktől látható, akkor majd linkelem.

Fáj a torkom, megint, nagyon.

A Hotel Ruanda (főcímzene a blográdió tetején) arról szól, hogyan és miért nézte végig a Nyugat tétlenül, amint alig három hónap alatt nyolcszázezer embert gyilkolnak le Közép-Afrikában, a második világháború óta eltelt hatvan év legnagyobb népirtása során. Az áldozatok jobbára a tuszi törzs tagjai. Ahogy Dallaire ENSZ-tábornok magyarázza: senkik. Még csak nem is niggerek. Afrikaiak. Kár értük akár egy lépést is tenni. Így hát az ENSZ imponáló magabiztonsággal menekíti ki a fehéreket az Hotel des Mille Collines-ból. De csak őket.
A történet afféle fekete Schindler-listája. Csak mert ismeretlen, sokkal kétségbeejtőbb.
Nézzétek meg. Fontos film.

Új zenék a blográdióban. A már jól ismert versenyzők (Manic Street Preachers, Muse, Ours, Placebo, Pulp, Scissor Sisters, Sex Pistols, The Killers, Travis) mellett két dal az alább méltatott Noir Désir lemezről és az eddig méltatlanul elhanyagolt britpop duótól, az örökkedvenc Suede-től, illetve egy a búgóhangú Natalie Merchant kisasszonytól. Ott figyel az új Franz Ferdinand dal, a Pop Idol-győztes amerikai politológus Will Young áriája, a norvég Kings of Convenience, a glam-mester T-Rex, a számos alkalommal föloszlott Jane's Addiction, a montreali Bran Van 3000, a lelkiismereti gondokkal küzdő Mick Jagger, a Pamela Anderson párjaként elhíresült Kid Rock és Sheryl Crow (aki meg a kerékpár-fenomén Lance Armstrong nője, ha már itt tartunk), a hibátlan (és már nem létező) Smashing Pumpkins, a jóllakott óvodásokra emlékeztető Keane, a mérges ausztrálok alkotta The Vines és persze az obligát Ludditák, a két bátaszéki sziszta'. Tessék hallgatni.

Pedig úgy mentem volna börszdéjpartizni kedvenc szobatársnőmmel és a többi autonóm nővel. De nem lehet. A sok gyógyszer és a betegség nem engedi. Basszus.

Mikor meghallottam, hogy Bertrand Cantat egy vilniusi szállodai szobában, részegen agyonverte élettársát, Marie Trintignant-t, nem hittem a fülemnek. Nem mondom, hogy példakép volt, de kétségkívül idol, Jim Morrison és Sid Vicious egyszemélyben, a "morális generáció" francia zászlóvivője. Nyolc évet kapott tavaly, harminckilenc évesen. Együttese, a Noir Désir mindenidők legjobb francia rockcsapata, olyan hibátlan albumokkal, mint a 2001-es Des visages des figures, amit most hallgatok ezredszer, de még mindig az az érzésem, mintha egy párizsi sikátorban bolyonganék.